József Attila életmű

1905. április 11-én Budapesten született. Apja József Áron szappanfőző munkás; anyja, Pőcze Borbála szabadszállási parasztcsaládból származó mosónő. Hatodik gyermekként született, ekkor azonban csak két nénje, Jolán és Eta élt. Apja 1908-ban elhagyta családját: Romániában újra nősült. ( A család úgy tudta, hogy kitelepült Amerikába.) A kisfiút a Gyermekvédő Liga 1910-ben parasztcsaládhoz adta nevelésre, Öcsödre; 1912-ben tért vissza. A Ferencvárosban a lumpenproletár-lét határmezsgyéin éltek. 1914-ben először kísérelt meg öngyilkosságot. Édesanyja 1919-ben rákban halt meg (a tragédiát a Kései sirató c. versében jelenítette meg). Jolán férje, Makai Ödön ügyvéd lett a kiskorú József Attila gyámja, aki emberi tisztességgel, de az osztályhelyzetének korlátaival vállalta az új helyzetet. 1920-ban Makóra került gimnáziumba, itt sok új barátra talált, nyaranta munkát vállalt. 1922-ben újra öngyilkosságot kísérelt meg.

„A keserves gyermekkor a maga megaláztatásaival, lelki és fizikai nélkülözéseivel végigkíséri egész életútján, és valóságos mitológiájává válik egész költészetének, amely képalkotásában, hasonlataiban és metaforáiban, témára való tekintet nélkül vissza-visszatér verseiben.” Gyertyán Ervin: József Attila

Ebben az élményvilágban három alapvető fontosságú tématerülete gyökerezik: a proletárélet bensőséges ismerete, a paraszti sors (öcsödi lelencévek, és a szabadszállási családi kör emlékei), és az anyaversek (proletáranya alakja).

Példaképei: Ady, Juhász Gyula és általában a Nyugat nagy nemzedéke. Juhász Gyula segítségével és előszavával – „ József Attila Isten kegyelméből való költő, ezt meg lehet és meg is kell mondani, és nagy fiatalsága olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása – és ez nemcsak és nem mindig a költőn múlik egészen – őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni.[…]Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek, és fogjátok pártját neki!” - megjelent első verskötete a Szépség koldusa. Ekkor 17 éves. 1923-ban a Nyugat is közölte verseit. Lázadó Krisztus c. verse miatt „istengyalázásért” perbe fogják. A versben végül is az a gondolat jut kifejezésre, hogy a veszendő ember lelke szeme lesz az istenségnek, amely ily módon jobban meg fogja látni a földi nyomorúságokat és igazságtalanságokat. 1924-ben a szegedi egyetem magyar-francia szakára iratkozott be. 1925-ben Tiszta szívvel c. verséért professzora, Horger Antal megfenyegette, hogy tanári diplomát nem kaphat.- „Kérem, József úr, ön egy verset írt a Szeged múlt vasárnapi számába. Többek között azt írta, hogy nincs se istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát, és embert öl. Kérem, én a bölcsészeti kar álláspontját közlöm önnel: ön középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot. Ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni.” Évek múltán Születésnapomra c. költeményében örökíti meg az eseményt. Ősszel a bécsi egyetemen hallgatott előadásokat; megismerkedett Németh Andorral, Kassák Lajossal, Hatvany Lajossal, Lukács Györggyel. 1926-27-ben Párizsban a Sorbonne előadásait hallgatta; tagja lett az anarchista-kommunista szövetségnek. 1927-ben hazatért Budapestre. 1928-ban kötött barátságot Illyés Gyulával. Babits Mihályhoz is eljutott, aki nem viszonozta közeledését. Átmenetileg a pesti egyetemre járt. Elnyerte Kosztolányi Dezső segítő barátságát. 1928-tól szerelem fűzte a jómódú polgárcsaládból való Vágó Mártához, ám a lány hosszú angliai tanulmányútja eltávolította őket egymástól.

1930 őszétől a Kommunisták Magyarországi Pártja tagja. 1930-ban pamfletben támadta meg Babitsot, s a valószínűleg rendelésre készült írás még eltávolította a költőóriástól. Élettársa Szántó Judit, Hidas Antal korábbi felesége. A mozgalom hozta össze őket. Nagy szegénységben éltek Judit kétkezi munkával keresett jövedelméből. (A kapcsolatot problémák felhőzték be, melyek közel hat év után szakításhoz vezettek.) 1932-ben Illyés Gyulával és Szimonidész Lajossal röpiratot írt a halálbüntetés ellen, szerkesztette a féllegális Valóság című folyóiratot. Hatvany Lajos, később Hatvany Bertalan támogatta. Illyés Gyulától eltávolodott. 1931-ben a moszkvai Sarló és Kalapács szociál-fasisztának bélyegezte. 1933 eleje és 1934 ősze között a párt megszakította vele a kapcsolatot. Ez valószínűleg nem „kizárás”, hanem „lehagyás” formában történt meg. Ennek legdöntőbb oka a költő pszichoanalitikus kezelése lehetett. 1934-ben a moszkvai írókongresszusra sem hívták meg, „lehagyták” a kommunista mozgalomból. A költő életében a párttól való elszakadás fájó, és gyógyíthatatlan seb maradt, tragikus fordulat volt. Szociál-demokrata és liberális körökkel talált kapcsolatot, és antifasiszta egységfront-törekvéseket képviselt.

1935-ben pszichoanalitikus kezelője, Gyömrői Edit iránt támadt benne tragikus szerelem. 1936-ban végleg különvált Szántó Judittól. A Szép Szó egyik szerkesztője lett, felújult kapcsolata Vágó Mártával. A Baumgarten-alapítványtól segélyt, majd jutalmat kapott (1935, 1936). Nagyon fáj 1936 című kötete sem hozta meg a várt elismerést. 1937 tavaszán megszerette Kozmutza Flóra gyógypedagógus pszichológust, házasságot remélt, de idegzete mindinkább felmondta a szolgálatot. 1937. július 28-án szanatóriumba került; november 4-én nénjei vették magukhoz szárszói panziójukba. December 3-án a szárszói állomáson tehervonat kerekei alá vetette magát. A költőt először Balatonszárszón temették el, majd 1942-ben a budapesti Kerepesi temetőben került örök nyugalomra. 1938-ban posztumusz Baumgarten-díjat nyert. Méltó elismerése is ekkor kezdődött. 1948-ban életművét Kossuth-díjjal tüntették ki.

„Akár meg is fordíthatnánk a két dátumot: József Attila akkor született meg országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a hivatalos halotti bizonyítványt. A kor- és pályatársak többsége csak a bulvárszenzációként tálalt halálhír után döbbent rá, milyen kivételes életművet alkotott ez a mindaddig csak „jó költő”-ként számon tartott, zavarba ejtően sokféle hangon megszólaló – ezért gyakran félreértett –, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték –, s aki egyéni szenvedéseiből egyetemes érvényű költészetet teremtett." Nemzeti Évfordulók Titkársága honlapjáról

József Attila minden költői korszakában meghatározta ars poeticáját. A XX. századi költői hitvallások sajátossága, hogy bennük a lírai én nem csupán a versírás szakmai-elméleti problémáival vet számot, hanem életprogramot is ad, önmagának a világban elfoglalt helyét is meghatározza. Az igazi ars poetica mindig kettős szorításban készül, a vállalás és elutasítás kettősségében.
Nem én kiáltok 1924 Tiszta szívvel 1925 A hetedik 1932 A város peremén 1933 Ars poetica 1937

A modern klasszikussá váló József Attila egyik fontos poétikai törekvése a tiszta műfajiság. A tiszta műfajiság felbomlásának kezdete egyszerre függ össze a romantika korában az egység szétesésével, és mintegy utolsó kísérletként az egység, az egész, a teljesség megragadásának igényével. A tiszta műfajiság felbomlása azonban megfordíthatatlan folyamat volt, s az avantgárd esztétikájában és költői gyakorlatában véglegesen eltűntek a műfaji határok. József Attila egyik legfontosabb emberi és költői törekvése a szabadság és a rend antitézisének feloldása egy lehetséges harmónia jegyében. Ennek poétikai vonatkozása az a kísérlet, melyet a hagyományos és tiszta műfajok visszaállításáért tett. Ez a törekvés tükröződik reprezentatív versei egy csoportjának címadásában is.

József Attila pályáján a szakasz-határok elmosódottabbaknak tűnnek, mint más költői pályák esetében. Sok értelmező hajlik rá, hogy legfeljebb korai és érett korszaka különböztethető meg. A kortársak viszont megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak a húszas-harmincas évek fordulóján írt „osztályharcos” verseinek (mindenekelőtt az 1931-es, már a címével is provokáló Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet anyagának), s a korábbi és későbbi költészetét megkülönböztetve három periódusról beszéltek. S akad olyan elemző is, aki külön egységnek fogja fel József Attila utolsó verseit.

Nemcsak a pályaszakaszok megállapítása okozhat gondot, hanem az egyes versek szövegváltozatainak szokatlan bősége is. József Attila ugyanis nem egy versét többször is átírta s változtatásai némelykor igen jelentősek. Fölmerül a kérdés: melyik változatot fogadjuk el hitelesnek? Hagyomány, hogy a kritikai kiadások az utolsó szövegváltozatot ismerik el a szerző akaratát leginkább képviselőnek, abból a meggondolásból, hogy az alkotót - ha elégedetlen szövegével - megilleti a javítás joga. Csupán az a bökkenő, hogy az olyan mértékű változtatások esetében, mint amilyeneket József Attila eszközölt, kérdésessé válik, hogy ugyanannaka versnek javításáról van-e szó. Ma már sok értelmező gondolja úgy, hogy a hasonló, de mégis alapvető különbségeket mutató szövegváltozatokat egyaránt hiteles, egymással azonos értékű verseknek kell tekintenünk.

József Attila nagyon korán, de nem azonnal találta meg a hangját. Első kötete, a Szépség koldusa (1922). A szabadvers, az expresszionizmus és szürrealizmus mellett a népköltésze-tet, a népdalok tiszta hangját is felfedezi a maga számára. A húszas évek derekától kezdve nyer teret költészetében a lírai énnek a társadalmon kívüli, csavargó, lázadó embert idéző szerepjátszása. E szerep első kiérlelt, reprezentatív megformálása a Tiszta szívvel.

A József Attilai lírai életmű sajátossága, hogy minden költői korszakát összefoglaló-összegző versekkel zárja. Első költői korszakának záró verse a Medáliák 1928, mely a korai József Attila útkeresésének, világképének szintetizáló darabja. A motívumok és emléktöredékek közül a legfontosabbak a gyermekkorra, a gyermekkori falusi emlékekre, a kamaszkori nagyváros élményére, a bécsi tartózkodásra utalnak. 1929 februárjában jelent meg a Nincsen apám, se anyám című kötet, amely az előző négy év termését tartalmazza.

József Attila korábban is, később is írt szocialista szellemű verseket (tehát a húszas években is, a harmincas évek derekán is). Mégis indokoltnak tűnik önálló pályaszakaszaként megkülönböztetni az 1930-tól 1933 végéig terjedő időszak költői termését. A húszas évek vége egyszersmind egy politikai korszaknak is végét hozta Magyarországon. 1930 végén bekapcsolódik az illegális kommunista párt munkájába. 1931 márciusában jelent meg a Döntsd a tőkét, ne siránkozz c. vékony füzet. Szocialista korszakának másik kötete, a Külvárosi éj (1932). 1933 tavaszán írta legnagyobb hatású szocialista költeményét, A város peremén-t. 1934 végén jelent meg József Attila válogatott verseinek gyűjteménye a Medvetánc, amely már szemléleti fordulatot tükröz.

Az Eszmélet 1933-34 lezárja a 29-33-as költői korszakot, s motívumaiban, poétikai megoldásaiban előrevetíti a kései nagy létösszegző verseket A továbbiakban József Attila legfontosabb kérdései: a személyiség önelvűségének megtartása, a kint-bent ellentéte, a bezártság és fenyegetettség.

Az utolsó két év termése József Attila világszemléletének, poétikájának és poézisének kiteljesedése. József Attila utolsó versei a személyiség ellehetetlenülésének végső stációját rögzítik. Még egyszer rákérdez velük léte értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.

Ebben a küzdelemben, ezzel a háttérrel a költészet, az alkotás válik utolsó menedékké, öngyógyító mechanizmussá a tisztánlátásért és önmegőrzésért vívott harcban. Ennek jele a versek számának növekedése. A megelőző időszakokban évi 10–12 verset írt, ’36-ban 37-et, ’37-ben 45-öt.

1.A totalitárius rendszerek ellen írott versek Világosítsd föl (1936) Két hexameter (1936) Thomas Mann üdvözlése (1937) Ős patkány terjeszt kórt... (1937)

2.A nemzet jelenével, múltjával és jövőjével számot vető alkotások Hazám (1937)

3.A létösszegző versek Általános poétikai jellemzői, hogy a költemények nem egy gondolkodási folyamat tükörképei, leképezői, hanem ennek a folyamatnak végső eredményét, konklúzióját adják. Ebből fakad a versek kinyilatkoztatásszerű volta. Háttérbe szorulnak az önéletrajzi jellegű képek, s meghatározóvá válik az általános érvényt hordozó természeti metaforika.

Verstípusok:Uralkodóvá válik a múlt–jelen–jövő hármasságát ok-okozati összefüggésbe állító még–már–most típusú időszembesítő vers, a személyiség válságát általános érvénnyel megfogalmazó önmegszólító vers, illetve e két verstípus sajátosságait ötvöző létösszegző verstípus.

Etika: A személyiség kegyetlen önmagábanézése, sorsával való számvetése szükségszerűen hozza magával a fájdalmasan tragikus felismerést a kiteljesedés lehetetlenségéről, a boldogság eljátszásáról. A véglegesen felnőtté vált lírai én önanalízise megköveteli azt, hogy elutasítsa magától a gyermeki szándék-etikát, s helyette a felnőtt következmény-etikáját vállalja. Általános érvénnyel szól az ember bukásáról, de csak mint lehetséges bukásról, és nem az emberi sorsból szükségszerűen következő tragikumról beszél. Tudod, hogy nincs bocsánat (1937) Karóval jöttél... (1937)Talán eltűnök hirtelen...(1937)

Első önálló verseskötete még az érzelmi forrongásainak korszakát élő, saját hangját kereső fiatalembert mutatja. A formákat korához képest már biztosan kezeli, de versein erősen érződik a Nyugat költőinek, Adynak, Kosztolányinak és különösen Juhász Gyulának a hatása. A tizenhét éves diák nem akármilyen indulást tudhat magáénak: a Szépség koldusához Juhász Gyula írt előszót.

József Attila ekkori útkeresése kettős irányú. Vonzódik az avantgárd expresszionista-konstruktivista-aktivista irányzatához és emberképéhez, ugyanakkor az újnépiességhez is. Ennek sajátossága, hogy jóval archaikusabb rétegekben vizsgálja és kutatja a folklórt, s ily módon akarva-akaratlanul is a modern művészet sokféle törekvésével rokonítható. A Nem én kiáltok verseit író József Attila még nem ismerte Marx kommunizmusról írt sorait, ezek a gondolatok és érzések azonban – éppen azért, mert egyetemes emberi törekvéseknek a kifejezései – innentől kezdve tisztán, kimutathatóan ott élnek az ő életművében, költészetének főáramában is.

Nem én kiáltok ars poetica. A lírai én feltartóztathatatlan, elemi erejű változás közeledtét jelzi - ezt jeleníti meg apokaliptikus képekben. Nem tudja, mit hoz a változás, rettenetes veszélyeket vagy nagyszerű lehetőségeket. Várja is, retteg is tőle. Menekül a közelgő vihar elől: el akar tűnni, a dolgokba szeretne belesimulni. Gondolati tájékozódásának sokféleségét, sokirányúságát mutatja. Az expresszionizmus életérzése, a fenyegetettség éppúgy megtalálható benne, mint az ezt feloldó, az én és külvilág antitézisét elviselhetővé tevő perszonalizmus. Az elidegenedést jelképező Én–Az viszony helyébe az Én–Te viszonyt állítja. Felfogásában tehát a személyiség nem önmagába zárt individuum, hanem a világ és embertársai felé nyitott valaki. Ennek a gondolatnak a legszebb művészi megszólaltatása a magyar költészetben a vers szentenciózus két sora: “Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. József Attila felfogásában az embert nem az általa vállalt feladat vagy szerep nagysága minősíti, hanem a szerep maradéktalan betöltése (“Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”). A költemény előrevetíti az érett József Attilát (szentenciózus gondolatiság, a mikro- és makrokozmosz állandó együtt láttatása). József Attila szerint a költő médium, közvetítő a világ és az emberek között, fölerősítője a világ rejtett és artikulálhatatlan hangjainak.

Szép, nyári este van montázstechnikával készült vers. Keretes vers: a cím szavaival kezdődik és azzal is zárul. A cím csendes nyugalomra utal, a megállapítás ellentétes, sőt ironikus is: a nagyvárosi kapitalista világ bemutatása, embertelensége. Ami szép nyári estének látszik, valójában mellérendelt dolgok végtelen halmaza. A költő belső érzelmi viharait expresszionista eszközökkel mutatja be. A lírai én kívülálló: a világ hangzavar, ő a csend. Drámai módon ismerjük meg a nagyváros elemeit: pályaudvarok, dübörgő vonatokkal, vakító lámpák. Montázsszerűen ismerjük meg a nagyváros nyugtalanságát, különálló képeket fest, majd egybeilleszti. Formailag is zaklatott: nincsenek versszakok, a verssorok hossza változó. Jelzők: kormos, dühödt; alliteráció: rikkancs rikolt; hangutánzó szavak: dübörögve; megszemé-lyesítés:tetőket kormoz az este; metafora: plakátarcú emberek.

A ciklus lezárja a költő első korszakát. A cím a medalion szóra utal, amely arcképet, emléktárgyat rejtő kis arany tokocskát jelent. A sorok gyakran távoli asszociációkat rántanak egybe, olykor groteszk torzításban. A medáliák motívumai jórészt gyermekkori élményekből valók; így a kis kanász figurája, aki az öcsödi disznópásztorkodás emlékét idézi. De az eredeti kontextustól „megtisztítva” az emlékkép önálló képpé változik, csupán közvetve utal a lélek színpadára: az expresszionista módon artikulált tudattartalmak a gyors és váratlan vágások következtében mindig túlmutatnak a lírai én közvetlenül megjelenő közérzet-beszámolóján. A ciklus számokkal is elválasztott verseit elsősorban a központi motívum, az én és a világ disszonáns viszonya kapcsolja össze. A Medáliák azt a kérdést feszegeti, hogy meddig engedi a világ az én kiterjedését. (Felfogható a 23 éves költő belső fejlődésrajzának is; erre utalhat, hogy a ciklus 23 strófából áll, a 11. darabban 23 király, illetve kölyök szerepel.)

A kötet versei még a költő első korszakához tartoznak, hiszen az elmúlt 4 év termései. Elsősorban a hetyke, kivagyi, vidám és konok kiállást, önbemutatást hangsúlyozza. Fejtő Ferenc a költő első igazán sikeres köteteként ünnepelte, melyben „a haláltáncok bizarr bűbája kísért”, Németh Andor viszont esésnek ítélte az előzőhöz, a Nem én kiáltok c. kötethez képest, mert a külön-külön nagyszerű versek „nem állnak össze benne egy egységes verslánccá”.

Tiszta szívvel ars poetica abban az értelemben, amennyiben ide sorolhatjuk a lírai én önmeghatározási kísérleteit, helyzetértékelését. Bár József Attila a későbbiekben gyakorta hivatkozik a verset ihlető életrajzi körülményekre, illetve a vers szerepére életének alakulásában, valójában egy hagyományos dal-műfaj egyik típusáról van szó. Ezt a formát jelzik az első versszak gondolatritmusra épülő párhuzamai, az anaforikus szerkezet, melyek egyúttal fölidézik Babits Cigánydalának motívumait is. Sokféle hangnembeli és művelődéstörténeti-poétikai utalás található a költeményben (népballada, az ördöggel való alku stb.). Lírai hőse tisztaságának tudatában helyezi magát kívül a hazug társadalmon, semmibe véve annak törvényeit. Olvashatjuk lírai önarcképként is, hiszen a kezdő kijelentésben a személyes árvaságra történik utalás, s a „harmadnapja nem eszek” sor mögött is érezni lehet az életrajzi fedezetet. De fölfogható a háború után felnövő nemzedék kilátástalan helyzetét bemutató költői dokumentumként is (Ignotus egy nemzedék hitvallásának nevezte a költeményt, mely az ifjúságnak a világgal való totális szembenállását fejezi ki nagy művészi erővel), vagy általánosabb érvényű, a felnőttséget tragikus létállapotként felfogó számvetésként is. E miatt a költeménye miatt tanácsolta el Horger Antal Szegeden, az eseményt később Születésnapomra c. versében örökíti meg a költő.

Klárisok szürrealista vers. A Vágó Márta szerelem megannyi ellentéte összpontosul benne. A húszas évek végi költészetének talán legtökéletesebb alkotása: „tiszta költészet, ironikussá torzítva”. Témáját tekintve szerelmes vers, disszonáns hangokkal. A Klárisok egyfelől látványleírás: a vele szemben álló kedvesnek előbb a nyakán, majd mellén, derekán, végül „szoknyás lábán” fut végig a tekintet. Másfelől a látványok egymásra vágásával érzékelteti a kettejük közti távolságot, kapcsolatuk reménytelenségét - anélkül, hogy egyetlen reflexiót is fűzne valamelyik látványelemhez. A költő ékszerrel („Klárisok a nyakadon”), dekoratív ruhadarabokkal („aranyöv derekadon”) feldíszítve ábrázolja kedvesét. A klárisokat két lépésben átminősíti: bizarrá, majd rúttá változtatja („békafejek a tavon” - „Bárányganéj a havon”), hogy a maga szintjére fokozza le a kedvest, ily módon közelítse magához. A groteszk udvarlás oka csak utóbb, a második versszak végén válik érthetővé: a költő nyakában ugyanis kenderkötél van. A durva ellentét az én szegénységét hangsúlyozza, a kenderkötél pedig végzetes elveszettségét is. A harmadik szakaszban a megkívánás, a negyedikben az elmúlás a meghatározó gesztus; a feszítő ellentétnek immár nem a társadalmi távolság, hanem az idő múlása a legfőbb kiváltója. Egyetlen szó megváltoztatása (ingása - kongása) elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy miképp fordul visszájára a reményt sugárzó kép: a csábtánc után szinte azonnal megszólal a lélekharang. A Klárisok kizárólag névszókból és négy névelőből áll, ige egy sincs benne.

József Attila és költészete számára hatalmas jelentőségű és felszabadító élmény volt a marxizmus-leninizmus ideológiájának elsajátítása és a kommunista mozgalomhoz való csatlakozása. Ezt költészete, és annak világirodalmi jelentőségű megújulása, gazdagodása, kibontakozása jelzi leginkább.Szocialisták, Külvárosi éj, A város peremén. Ugyanakkor József Attilát ebben az időben több támadás éri, mind személyében, mind költészetével kapcsolatban, olyan mozgalmi szervek és pártorgánumok részéről, amelyek, ha nem is a pártvezetés valamiféle hivatalos véleményét vagy döntését tükrözik, annyit mindenképpen mutatnak, hogy a költőnek és költészetének súllyal és befolyással bíró ellenzéke is van a mozgalomban, hogy költői tevékenysége és emberi magatartása értetlenségbe is ütközik, kritikus elzárkózással is találkozik.

Mozgalmi versek szavaló-kórusra. A vékony füzet versei világosan, és félreérthetetlenül utalnak a költőnek a párthoz (illegális Kommunista Párt) való közvetlen tartozására. Harcos elszántságról tanúskodnak, teli vannak a forradalom közeli perspektívájával, olykor türelmetlenséggel. A kötet tartalma miatt az ügyészség májusban „osztály elleni izgatás bűntette” címén vádat emelt és az elérhető példányokat a rendőrség haladéktalanul elkobozta. A kötet kompozíciója feszesebb, mint a korábbiaké, ami kétségtelen előrelépés.

Tömeg A huszonöt éves költő együtt menetel a tömeggel (1930. szeptember 1. munkástüntetés), ennek élményét rögzíti a még aznap megírt sodró erejű, szuggesztív Tömeg című verse. Képekkel érzékelteti a tömeg mozgását, rohamát és az atmoszférát, amit az emberrengeteg teremt meg. A költő lelkesültséggel nézi a tömeget, hajtja és mosolygó, rikkantó örömmel vágja oda a vers végére: „Éljen a munkásság, parasztság, nem fogja polgári ravaszság, felrúgja milliónyi láb, — hú, tömegek, tovább, tovább!”

Szocialisták Tudatos politikai költészetének része a vers. Agitatív, osztályharcos jellegét hangsúlyozza: „Vers, eredj, légy osztályharcos!” Az agitációs hang ellenére elvont gondolatiságot tükröz. A vers "Le a kapitalizmussal..." kezdetű része a bíróság szerint kimerítette az „izgatás bűnét”, és József Attilát felfüggesztett fogházbüntetésre ítélték. A költő követelő hangon lép fel, tudja, hogy a forradalom elkerülhetetlen. Sokan vannak, és ez ad erőt a harchoz. A nyomort felsorolással érzékelteti. A felsorolás minden sora az „a” határozott névelővel kezdődik, amely soronként rámutat a munkásság megalázott helyzetére, a nélkülözésre. Érezhető, hogy József Attila tudja, hogy miről beszél, mert élete során részese volt a nyomornak, a kiszolgáltatottságnak. De ez nem mehet így tovább, ezért állítja a költő a versét is a harc szolgálatába, mely eljut délre, nyugatra, északra, nem ismer határokat.

Szocialista korszakának másik kötete, a Külvárosi éj, jóllehet néhány igen nagy verset tartalmaz, kevésbé tűnik megkomponáltnak. A kötet egyik újdonsága, hogy fölfedezi a maga és a magyar költészet számára a külvárosi tájat, a másik pedig, hogy a szocializmus mellett agitáló versek szakítanak a költő korábbi agitprop stílusával. Háttér: 1932 gazdasági világválság, elszegényedés, elégedetlenség, nyomor, tömegmozgalmak, kivándorlási hullám.

Holt vidék tájrajzként induló gondolati költemény. Az Ég a kunyhó, ropog a nád c. műnépdal dallamára íródott. Látszólag hagyományos tájleírás, a holt vidék azonban egy életforma szimbólumává alakul, társadalmi jelentést kap. A gyógyíthatatlan magyar társadalom tájképe. József Attila merített a korábbi népköltészeti hagyományokból, népi íróktól. Célkitűzésük a parasztság nyomorúságos helyzetének leírása. A vers logikai rendje: tópart, majd közelítünk az ember világához, tanyán vagyunk, szoba, végül összegző kép. A műben a tél, a fagy, a dermedtség uralkodik. A vers képei egyszerre konkrétak és elvontak, a táj részleteit idézik, de sokféle képzetet keltenek. Az embernek csak a nyoma látszik az első négy versszakban. Majd az emberi világ képei következnek. A táj megszemélyesítése is a világ embertelenségére utal. A vidék főképpen az emberi nyomorúságtól haldoklik. Az elszegényedés magyarázatát a vers végén tudjuk meg: „Uraságnak fagy a szőlő.” Az alkotás szabályos, hangsúlyos verselésű, páros rímű, négy soros strófákból áll. A szakaszokhoz még egy rövidke sor csatlakozik – rímtelenül.

Mondd, mit érlel mozgalmi vers, életképek, „lírai realizmus”. A versszakok elején található refrén tartja össze a verset. Mindegyik versszak egy-egy társadalmi réteget ír körül. Először a falusi földnélküli, majd a városi munkanélküli emberekről szól, a külvárosi elszegényedett munkásrétegek mindennapjait írja le. Végül eljut önmagához, az utolsó versszak a költő-sors ábrázolása. Komor társadalomrajz; nyomorvers.

Külvárosi éj leíró vers, látomás-vers, „intellektuális lírai rapszódia”. Tökéletesen megszerkesztett vers; a spirális versszerkezet tökéletesen megfelelő formája, kifejezése a dialektikus gondolkodásnak. A Külvárosi éj is lassú, tűnődő sorokkal indul - pontos helymegjelöléssel. A munkások lakását jeleníti meg, a konyhát, ezt a világot a költő belülről ismeri. Résztvevő tanúja a látványnak. A külváros az ő világa, ő jeleníti meg először. A második versszak nyitása: "Csönd" - egyszerre ad hírt a csöndességről és teremt csendet. A csönd - a társadalom eredménye, az emberek céltalanok. Megszemélyesítések sora jön: súrolókefe, fal, éj - de csak szomorúság, céltalanság árad belőle.(groteszk) A gyárakat omladékhoz hasonlítja, terepszemle következik, ahol a csönd már egy másik jelentést kap (Gömbös-féle Magyarország). A halál a temetőképpel lép be a versbe. A vonatfütty nemcsak hangulatot vált, hanem szerkezetileg is tagol. A szemlélődő részt a külvárosi embereknek, a külváros jellegzetes élettényeinek leírása követi. Megjelenik a rendőr, a munkások, az éjszaka zajai, és az élettér: a kocsma. A reménytelenség és a nyomor ül rá a külvárosra, amit a költő a végsőkig fokoz.

A hetedik önmegszólító, személyiség-megsokszorozó vers. József Attila egyik költői újítása, hogy a modern életérzést kifejezendő, a líra legarchaikusabb rétegeihez és funkcióihoz nyúl vissza. A hetedik az identifikáció bonyolult folyamatát, az önmegtalálás nehézségeit, az ember előtt álló szereplehetőségeket az ősi ráolvasások hangján szólaltatja meg. Világképi bizonytalanságát azonban a hatásos költői eszközök sem takarják el. Valójában a kívülállás és a vállalás konkrétan meg nem nevezett kettősségében látja a személyiség önazonosságának lehetőségét.

1933-34 körül bekövetkezik a költő pártkapcsolatának megszakadása. Ez József Attila életében tragikus fordulat volt. A Külvárosi éj megjelenésének idején legszűkebb barátain kívül még csak nagyon kevesen értették meg, kortársai még nem látták benne a nagy költőt. A Külvárosi éj új verstípus - a szocialista tájköltészet - nyitánya József Attila költészetében; olyan nagyságrendű művek követik, mint pl. a Téli éjszaka (1932) és az Elégia (1933).

A költő egy hamarosan bekövetkező nagy történelmi átalakulás részesének tudta magát, hitt abban, hogy a világforradalom hamarosan megszabadítja az emberiséget minden szenvedéstől. 1933 elején Hitler győzelme merőben új helyzetet teremtett: a vele szemben alulmaradt és szinte azonnal törvényen kívül helyezett német kommunista párt taglétszámát tekintve (a szovjet állampárt után) a második legnagyobb volt Európában. Ezzel egy időben, 1933 tavaszán írta József Attila legnagyobb hatású szocialista költeményét, A város peremén-t, amelyben még nincs nyoma annak a mély politikai-eszmei válságnak, amit a német események nem sokkal később tudatosítottak benne.

Válogatott verseinek gyűjteménye. Első és utolsó verseskönyve, mellyel még életében átütő sikert aratott (Téli éjszaka, Reménytelenül, Elégia, Óda, Eszmélet, Mama). Már a kortársak között akadt, aki érzékelte, hogy e kötetével József Attila a magyar költészet élvonalába emelkedett. Újabb szemléleti fordulatot tükröz a Medvetánc: a politikai események hatására megváltozik világszemlélete, gondolatai középpontjába az egyéni lét értelmezése kerül (freudizmus hatása).

Téli éjszaka lírai rapszódia, „ontológiai tájkép”. Szigorú fölmérése annak, hogy milyen is a világ, amit magunkénak mondhatunk. A lírai én előbb fokozatosan kiüresíti a tájat, a lényegéig próbál hatolni, így jut el az embertelen némaságig, s kiállva a próbát, elviselve a rá nehezedő kozmosz terhét, immár a tulajdonos öntudatával méri fel az újra benépesített tájat. A költemény felütése szigorú felszólítás: a következőkben elénk táruló tájat csak erős lélekkel lehet szemrevételezni, illetve elviselni. „A nyár ellobbant már”. Az időnek két dimenziója montírozódik egymásba: az évszakoké és a napszakoké. A tekintet hirtelen emelkedik föl a tiszta égre; eggyé válik a hideg téli táj és a hideg emberi sors. A levegő tiszta, a dolgok szerkezetéig látni. A bokron csüngő ezüstszalag az emberi örömök zátonyra futásáról szól. A hazatérő földmíves elidegenedett munkájától, tárgyaitól, környezetétől. Az emberi világ beleolvad a végtelen éjbe. Az első pillanattól jelenlévő csend egyre nyomasztóbb; a távoli harangszó elnémulásával az élet utolsó jele is elhal. Az éjben kettős hallgatásként feszül egymással szemben a kozmosz és az őt figyelő, magányos ember. Ez a pillanat a mélypont s egyben a vers felezőpontja. A beláthatatlanul kis alkotóelemek mozgását akusztikailag imitálva érzékelteti a tökéletes csöndet. Tudatos lényként megkapaszkodunk abban, hogy az egyetemes törvények sem mások, mint az emberi tudat törvényei: „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka”. A mindenséget átlátni, birtokolni akarja a költő. Akik megrekednek a mindennapiságban, nem fogják fel az ember kozmikus távlatait. A belátás megelőlegezi és kiváltja a fordulatot: a lecsupaszított táj most fokozatosan megelevenedik. Bár otthonosabb, mert emberibb világ ez, de a lírai én itt is kíméletlen pontossággal rögzíti a városi élet nyomorúságát. Az utcasarkon kuporgó hajléktalant elszemélyteleníti (kiszolgáltatottság): „a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember”. A záró képben megjelenik a lírai én, s magyarázatát adja az éber virrasztásnak. Átélte a szorongató magányt társadalmi és metafizikai értelemben. Szembenézett az űr félelmetes közönyével és műalkotássá formálta a didergő világmindenséget. Tudatos lényként felülkerekedett rajta. Ugyanakkor a felmért emberi és egyetemes táj meglehetősen vigasztalan képet mutat: így hát „birtokba vétele” nem nélkülözi az iróniát.

Reménytelenül egzisztencialista dal. A cím a lírai én lélekállapotára utal. Az alcímek kiegészítik, szinte magyarázzák a főcím tartalmát. A megfontolt tűnődés és a rideg világmindenség a reménytelenség átélésére kényszeríti. A beszédhelyzetet az első versszak írja le, a második versszak első sorai magára a lírai énre vonatkoztatják a közös emberi sorsként felmutatott képet. Valóságelemekből felépített absztrakt táj jelenik meg, a világ, a lélek és a lét tája. Az embernek tudatosan és önámítás nélkül kell felmérnie és tudomásul vennie személyes helyzetét. Két – eredetileg önálló – darabból egybeszerkesztett költemény. Az azonos versforma, a hangulati – gondolati hasonlóság, a közös motívumok szervezik egységes, zárt szöveggé a művet. A mű egészét átszövik a halálos fenyegetettséget, az elmúlást idéző motívumok. A képek az idő kérlelhetetlen múlását, a halál fenyegető közelségét érzékeltetik. A végességét tudomásul vevő én a világegyetem terében szemléli helyzetét. A semmibe vetett, egyedül maradt magányos lélek szorongása jelenik meg. Nem egyszerűen az elmúlás, a magány gondolata kelt szorongást, hanem az, hogy a halál végérvényes, megváltoztathatatlan ténnyé teszi az emberi lét semmibe vetettségét, az értelmes, teljes lét hiányát. Az első rész tele van gyengédséggel, szelídséggel. A mindenség tehetetlenül, de együttérzéssel szemléli az egyén vergődését. A második egységben reménytelenebb, kegyetlenebb világ képe jelenik meg. A gépies működés, a csend a kozmosz rideg közönyét érzékelteti.
Versforma: négyes jambikus lejtésű sorok. Keresztrímes sorvégek.

Elégia egyszerre jelenik meg a belső (lelki) és a külső (tárgyi) világ. Eszményt és valóságot állít szembe egymással. Ez az ütköztetés jelenik meg a vers képi világában, az ellentétpárokban, az egymás mellé rendelt mondatok egymást kizáró gondolati tartalmában, az oximoronban (pl.: kopár öröm). Gondolati szinten az ideál az elképzelt jövő, a reál a jelen, a valóság, melyből – s ez adja a vers elégikus, melankolikus, lemondó hangulatát – nem születhet meg a jövő. A lírai én magatartása – mint oly sok nagy József Attila versben – a szemlélődés. Viszonya a tárgyához éppen ebből fakadóan kettős. A kívülállás, mely lehetővé teszi a tárgy pontos számbavételét, leltárszerű összegzését, és az érzelmi azonosulás vágya egyszerre van jelen. A vers másik íve az önmeghatározás szándékát és folyamatát tárja elénk. Az identitás keresésének, illetve az identifikáció folyamatának legfontosabb kérdését teszi fel, amikor önmaga eredetére kérdez rá. Az önmeghatározás ismételten kettős kifutású. Az értelmi, logikai sík tagadja az ürességgel és a hiánnyal való azonosulást, az érzelmi vonulat túllépve az elme vizsgálódásán a megtalált azonosságát hangsúlyozza. Ezzel függ össze az utolsó szerkezeti egység hangnem- és műfajváltása. A lemondó, fájdalmas hangulatot a megtalált azonosság ódikus hangneme váltja fel.

Óda lírai rapszódia. Meditációs helyzetet teremt. A helyzet egyúttal képi szinten is jelzi a felülemelkedést, a dolgokra, érzelmekre, világra való rálátás lehetőségét. Az 1. egység József Attilától szokatlan módon egy otthonias, bensőséges, meghitt világot és hangulatot tár elénk. Egyúttal előrevetíti a vers egyik legfontosabb gondolatát az öntudatlan emlékezés révén: ember és világ, ember és természet ellentéte feloldható, az egység és harmónia megélhető. A 2. egység elemi erejű felkiáltása után a hangsúlyos helyen elhelyezett oximoronok révén (a távol közelében, édes mostoha) szintén a világban fellelhető ellentétek kiegyenlíthetőségéről szól. A szerelmi érzés képes betölteni és humanizálni a világot. A 3. egység első versszaka a szerelmes versek jellegzetes költői megoldásával hasonlatsorozattal próbálja érzékeltetni és kimondani az artikulálhatatlan érzelmet. Az anaforikus szerkezetben a hétköznapi, konvencionális hasonlatok váltakoznak a meghökkentővel és eredetivel. A második versszak a szerelmi érzés természettudományos törvényeken alapuló magyarázata. A harmadik versszakban az összes érzékelési terület a kedves alakját idézi. Az állandóság és változás nehezen megragadható törvénye érzékletessé válik a szerelmi érzésben. A 4. egység az emberi biológikum, az anatómia példáin keresztül szól az emberi test csodájáról, a mikro- és makrokozmosz egységéről, az egyéni és társadalmi–szociális létezés harmóniájáról. Az ábrázolás funkcionális naturalizmusát oldják és átlényegítik a szakrális kifejezések, illetve rájátszások. Az 5. egység nehezen értelmezhető módon szól a létezés esetlegességéről és a törvény bizonyosságáról. Hogy mit takar a két fogalom, az nem is annyira a versből, mint talán az életmű egészéből magyarázható. A zárójeles hozzátoldás a megvilágosodás képi ábrázolása révén egyszerre utal vissza az átélt, megtapasztalt élmény elementáris erejére, de arra is, hogy ennek nagysága egyszeri és megismételhetetlen, s ennek hiánya ezentúl rávetül a lírai én életére. A 6. egység a Mellékdal a maga népdalszerű egyszerűségével a megélhető szerelem élményét villantja fel, ellentétben mindazzal, amit a meditációs folyamat révén a lírai én megtapasztalt és átélt. Ebben az értelmezésben műfaji szintézisről van szó: az óda emelkedettségét a dal egynemű élményvilága elégiává minősíti át.
A Vágó Márta-szerelem és a Flórához írt szerelmi ciklus között eltelt csaknem tíz esztendőben ez az egyetlen szerelmes verse a költőnek.

Nyár allegorikus vers. A Nyár első változatát 1929 nyarán írta József Attila. (Három változata van.) „A békés idilltől, a nyugalomból a pusztító viharig, térben pedig a lapálytól az égig feszül a vers íve. Időben kettős a mozgás: a mozdulatlan kezdettől a vihar lassú készülődésén át a kitörésig, illetőleg a nyártól a valódi vagy kozmikus télig.” Szabolcsi Miklós Az „Ily gyorsan múlik el nyaram” sor utólag hasonlítóvá nyilvánítja a virágzó, majd elhervadó nyári tájat: a sorsán meditáló költői én beteljesedését, illetve a zeniten való túljutását, elmúlását jelképezi. Tárgyiasság és szubjektivitás, leírás és jelentőségteljesség kettősége jellemzi a verset: a Nyár a harmincas évek nagy tájköltészetének (Külvárosi éj, Téli éjszaka, 1932, Elégia, 1933) előkészítője.

Eszmélet lírai létértelmező vers; I-XII. számozott versszakok (vers-versciklus?) Költői korszakzáró vers. Kivételesen bonyolult, hatalmas ívű gondolati költemény. Benne a költő mintegy összegezi a zsákutcák sorozataként megélt életútját, ami egyben a kor által felkínált emberi szerepek, politikai és társadalmi programok tökéletes csődjét is jelenti. Az Eszmélet megírása idején beköszöntött az eszmélkedés, a habozás és választás, a kérdezés, az elmélyülés ideje. Óriási szellemi erőfeszítés arra, hogy megtalálja, kiválassza a maga és mások számára a korszerű, teremtő cselekvés útját-módját. Az egyes szakaszok önállóak és zártak, nem folytatódik egyik a másikban, csaknem mindegyik új témát vet fel.
Az I. szakasz az (újra)teremtés, (újjá)születés, a genezis mítoszának tömör foglalata. A verset nyitó megszemélyesítés mítoszi jellege az emberi kultúra hajnalának világmagyarázatát, a strófazáró sorok logikája pedig a gyermekkornak meseszerű létértelmezését idézi.
A II. szakasznak ez lehetne a címe: Az álom. Az álomlátás a harmincas években különösen fontos szerepet játszik a költő életében és művészetében. Itt jelenik meg először a lírai én, akiben bizonytalan rossz érzésként él a zavaros vágyteljesítő álom emléke: ez az Eszmélet egyik alap problémája.                                                          A III. szakaszban a lírai én társadalmi pozícióját is megismerjük: olyan emberről van szó, aki deviánsan viselkedik, mert hajlandó vállalni a lemondást a világi örömökről, hogy az anarchikus állapotok mögött fölismerje a törvényt.
A IV. szakasz első öt sora, a totálisan determinált világ víziója. Az utolsó három sor az élettelen és élővilág szembeállításával azt sugallja, hogy az előbbi pusztulásra van ítélve. Az V. szakasz az előzőt konkretizálja és helyesbíti marxista szellemben. Az őr agresszív jelenlétével szemben a tolvaj teljesen lefokozódik, mintegy élettelen tárggyá válik.
A VI. szakasz a lírai én újabb kísérlete a mozgatórugók tisztázására. „Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat”: azaz a világ hibái okozzák a személyiség bajait.
A VII. szakasz egyrészt visszautal az I.-II. szakaszra, másrészt mintha a VI. szakaszban megtalált bizonyosság után újrakezdené a vizsgálódást. A „véletlen szálaiból” szőtt törvény-fogalom kétarcú: ugyanaz az előnye, mint a hátránya: nem enged elég játékteret a véletlennek.
A VIII. szakasz már nyíltan kimondja a szabadságvágyat, de úgy, hogy egyúttal illúziónak nyilvánítja azt. A kép zökkenőmentesen alakul át az univerzum méretű börtön látomásává. A vízió kifejezetten groteszk: a kiegyenesedő emberi alak beveri fejét a csillagos égboltba. Ettől kezdve a vers a személyes élet-problémákra összpontosít.
A IX. szakasz első négy sorának fantasztikuma, irrealitás-élménye a világ fonákságáról, az érzelmi egyensúly megrendüléséről ad hírt. A lírai én egyetlen önmegvalósítási lehetősége a szeretet, s szörnyűnek érzi, hogy az öntudat harci fegyver a világban.
A „vas világ”, illetve börtönvilág kényszerét tudomásul vevő ember két lehetséges válaszát mutatja be a X. és XI. szakasz az aszketikus-sztoikus és a hedonista magatartást.
A XII. szakasz kiinduló képe József Attila végzetes alapélménye: a vasút. A sötétben jövő-menő vonatok mozgásában érvényesülő rendet a szemlélő én nem ismerheti. A sötétség a meghatározó, amelynek alárendeltje a fény.

Mama anyavers. A Medvetánc kötet záróverse. A Mama síron túli engesztelő vers a halott anya ellen elkövetett vétségért. A pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumák elementáris erővel hatottak József Attilára, sokszor friss sérelmeire is azzal reagált, hogy indulatát a gyermekkori fájdalmakra vitte át. A Mama című versben visszazuhan önnön gyermekségébe, beismerve: már egy hete csak a mamára gondol... A versben három személy szerepel: a jelenbeli én, a gyermek-én és a Mama. A jelenbeli én látszólag csupán kommentál, valójában ő is részese az én és a Mama közti ellentétnek. A versben együtt, egymást áthatva van jelen a vád, a megbánás és az elérzékenyülés retorikája. A kompozíció súlypontját az utolsó strófa első sorai jelentik: „Nem nyafognék, de most már késő, / most látom, milyen óriás ő -”. Ez az egyetlen hely, ahol a költemény egyik fő üzenete közvetlenül felszínre kerül. A folytatás meglepő hirtelenséggel hozza az éppoly intenzív, amilyen gyors feloldást: az édesanya felmagasztalását, mennybemenetelét. Az a benyomás alakult ki, hogy művei tökélyének ára a sebek feltépése, a kietlen viaskodás a múlt kísérteteivel, olyan dolgok tudatosítása, amelyeknek talán jobb lett volna a feledés homályában maradniuk.

Félelemmel és féltéssel tölti el a fasizmus előretörése, a demokratikus eszmék háttérbe szorulása. Szembe kell néznie a korábban vallott bolseviki kommunista eszmék eltorzulásával, embertelenségével, a baloldali eszmék és erők gyengeségével és megosztottságával. A bűn és a büntetés kérdése költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Kései lírájában gyakran kap hangot a gyermekként létezés állapota is. Szerelmi lírájához hasonlóan a menedék-keresés lehetőségét vetik fel istenes versei. Kései verseinek harmadik csoportját azok alkotják, melyekben tragikus egyéni sorsával néz szembe: ezek az ún. számvetés-versei.

A bűn skót balladaformára írt költemény. A bűn és büntetés témaköre. A költő megfoghatatlan bűnök terhével küzd. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza:”Miért nincs bűnöm, ha van”. Kell, hogy legyen bűne, hiszen társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná, kiszolgáltatottá vált. Érzi, hogy felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy a lehetőségek megvalósítását elmulasztotta.

A város peremén történeti tabló ballada-formában; külváros metafora. József Attila kénytelen volt kihagyni a Medvetánccímű kötetéből (1934), mert annak kiadását azzal a feltétellel támogatta a papírgyáros Herz Henrik, ha nem szerepelnek benne radikális politikai versek. Így csak a Nagyon fáj című kötetébe (1936) válogathatta be. A vers föltűnően pontos tér- és idő-koordináták megadásával indul, melyek metaforikus jelentései csak később válnak világossá. A „város pereme” valójában társadalomföldrajzi megjelölés; a „beomló alkony” pedig az osztálytársadalom napjának leáldozására utal. A lerakodó korom - melyet még a nehéz esők sem képesek elmosni, csak a vér - évszázadok szennyét szimbolizálja. Az alkonnyal, korommal, sötéttel szemben már közeleg a megvilágosodás. A vers nem nevezi néven a munkásosztályt, de félreérthetetlenül érzékelteti, hogy az „uj nép, másfajta raj”, akinek képessége és feladata a világot rendbe hozni, a „szén, vas és olaj, / a való anyag” teremtménye. A proletariátus sorsa szinte kozmikussá tágul: szenvedései, megaláztatása följogosítják arra, hogy az emberiségért álljon helyt „az örök talajon”. A történelem menetében eddig más társadalmi osztályok játszották a vezető szerepet - „papok, katonák, polgárok” -, akik Istenre, észre hivatkoztak. Most viszont fordult a kocka: egyedül a munkásság képes megzabolázni a civilizáció által létrehozott hatalmas gépi-technikai erőt. A történelmi visszapillantás tehát a jelenhez vezet. A döntő összecsapás előtti pillanatban vagyunk, s úgy tűnik, mintha lehetséges volna a megegyezés. A „gyanakvó” proletariátus nevében a költő mintegy ajánlatot tesz a fennlevőknek: „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli.” Az üzemek fölé emelt „kormos, nagy szív” himnikus látomása már a forradalmat jelképezi. A „föl, föl” hivatkozás áttűnik az Internacionálé kezdősorába. A léckerítés ledöntése a magántulajdon világának végét jelenti. Az új rend megvalósítása belső átalakulást is igényel. Politikai programmá teszi az ösztönök harmóniájának emberi igényét. Kezdetben a város pereme még csak a lírai én lakóhelye és megfigyelési pontja, a zárlatban már olyan, kitüntetett színhellyé minősül át, ahol az emberiség jövője készül. Az első szakasz én-jét a másodiktól felváltja a mi: a lírai én teljesen azonosul a munkásosztállyal, voltaképpen annak nevében beszél. A zárlatban ismét fölbukkan, de már egyes szám harmadik személyben: költőként, akinek külön feladata van, akit „rokon” törekvések vezérelnek. Szerepe az ember belső világában ugyanaz, mint a munkásoké a külsőben: a harmónia megszerkesztése. Csakhogy ő már a jelenben teremti meg azt, amit a többiek „kint” a jövőben fognak megtenni.

Levegőt! óda a szabadsághoz. A magyar antifasiszta líra darabja. Meditációs helyzetet megteremtő természeti képpel indít. A hazafelé sétáló költő összerezzen, amikor egy férfi bukkan fel az elhagyatott úton. Az a férfi akár meg is támadhatta volna, ki is foszthatta volna, ráolvashatta volna vélt vagy valós bűneit, és bekísérhette volna a legközelebbi fogdába. De nem így történt. A férfi tovább baktatott, és nem maradt mögötte más, csak a kételyek. Tiltakozik az állami szintre emelt barbárság, a külső-belső borzalmak ellen. Ismét hitet tesz egy olyan rend mellett, amely nem nyomja el a szabadságot: „Az én vezérem bensőmből vezérel! (...) Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!” A költő gondolatvilágában Szabadság és Rend (ez volt a Levegőt! eredeti címe) csakis egymás mellett, egymást erősítve létezhetett.

A Dunánál óda; történetfilozófiai költemény. Az óda három részre tagolódik. Először a költő odafordul tárgyához, majd kinyilvánítja felfogását róla, végül levonja következtetéseit a helyes magatartás mibenlétét illetően. Az I. rész fő motívumát a Duna képe és ennek asszociációi alkotják; meghatározó szerepet kap a víz archetípusa, ősképe, amely az idő örök-egy és örökkön újuló áramlását érzékelteti. A közvetlen környezet, a rakodópart lépcsőjéről szemlélt folyó látványával kezdődik a költemény. A külső látvány belső folyamatot is megindít: a messziről áramló víz a múltat, az idő folytonosságát idézi fel, s a folyó hullámai a költő belső világában eggyé válnak a történelemmel, az eső a múlttal. A történelemmé emelt idő képzetének megjelenése a harmadik részben közvetlenül megfogalmazott politikai programot készíti elő: az embernek szembe kell néznie a történelmi idő zaklató kérdéseivel. A II. rész válaszokat fogalmaz meg az I. részben fölmerült kérdésekre: a jelen embere csak a „százezer ős” tapasztalatát elsajátítva munkálkodhat, az ősök küzdelmei pedig a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el értelmüket. Folytonosan visszatérnek a megértést kifejező igei állítmányok: meglátok, tudunk, érzem, emlékezem. Minden pillanatban benne van egész múltunk, sőt őseink egész múltja; a múlt a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lékek hatása a testre. A költő hangsúlyozza test és szellem, tevékenység és eszmélkedés elválasztottságát: „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell.” Az utóbbi sor utalás arra is, hogy a cselekedetek világában magától értetődőként jelenhet meg az is (pl. az ölés), ami feldolgozhatatlan probléma a lélek számára. A III. részben a költemény hangja ünnepélyes, emelkedett lesz, a strófák is meghosszabbodnak - nyolc keresztrímű sorból állnak -, a mondatok is nagyobb ívet írnak le, nemegyszer átnyúlnak a következő sorba. A költő a múltból és a jelenből levonja a tanulságot a jövő számára. Először saját közvetlen múltját veszi birtokba, azután egyéni létét egy vízióban terjeszti ki az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész világot felöleli. Az „Ős”, a „lelkes Egy” ketté vált női és férfi részecskékre („apám- s anyámmá válok boldogon”), ezek tovább bomlottak, majd ismét „lelkes Eggyé” egyesültek. A költő ezért érezheti magát - a múltat, jelent, jövőt együtt fogva át - egyszerre kezdetnek, őssejtnek és kiteljesedésnek. Nemcsak az emberiség történelmét éli át, hanem nemzetének és a Duna-völgyi kis népeknek sorsát is. A jövő parancsa: a megbékülés, de ehhez előbb „a multat be kell vallani”. A múlt teljességéhez hozzátartoznak a népeket és osztályokat szembeállító harcok is. A beláthatatlanul sok szenvedésért csak a „szelíd jövő” kárpótolhat. A Dunánál zárlatában merül fel utoljára József Attila költészetében a mozgósító-agitatív gesztus: „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Két hexameter kristálytiszta logikával, a bölcseleti paradoxonok kiélezettségével fogalmazza meg, hogy az erkölcsi tartás választása irracionális ebben az abszurditásban tobzódó világban: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” A külső világ szabadságának hiánya nem oldozza fel az embert az erkölcsi döntés felelőssége és szabadsága alól.

Kirakják a fát időszembesítő vers, „még-már-most” hármassága. Számvető jellegű vers, a gyerekkori falopások emléke szolgál alapul, mely alkalmat teremt az időszembesítésre, a gyermeklét és a felnőttség összevetésére. Egy késő őszi séta leírásával indul. A fenyegetettség érzését a sziszegő „sz” hangok, a hasábok konok döngése és a híd remegése festik alá. Az időhatározók a „még” és a „már” szavak adják az időszembesítő jelleget, feszültséget keltenek, és előkészítik a „most” végkövetkeztetését. A számvetés a 3. versszakban bomlik ki: „A kis kölyök, ki voltam, ma is él”, hiszen a külvilágtól való rettegés, a menekülési kényszer, a szeretethiány azonos, csak a reakciók mások: a gyermek még elzokogja fájdalmát, míg a felnőtt visszatartja könnyeit, megpróbálja megtartani méltóságát. Az utolsó versszak kimondja a végkövetkeztetést: a gyermeki félelmekkel küzdő lírai én gyengeségei ellenére korának hősévé válik azzal, hogy sorsközösséget vállal a fadobáló kemény emberekkel, a munkássággal. A falopás miatti gyermeki félelem a felnőttben átminősül a könyörtelen, értékpusztító világrendtől való félelemmé. A költő félelme elsősorban abból ered, hogy nem tudja, milyen jövőt hozhat a jelen „csupa csősz” világa.

Az a szép, régi asszony impresszionista elégia. Az imitációs versalkotás egy példája. A vers ihletőjéről viták folynak. Szabolcsi Miklós szerint a vers tárgya csak a mama lehet. Lengyel József Szántó Juditra gondol. Tamás Attila megfogalmazása szerint “nem is valamilyen szerelmi érzés újul meg a versben, hanem maga az emlékező magatartás jut benne nagy szerephez, a gyönyörködő szemlélődés mozzanata iránt érzett nosztalgia támad fel a sorok írójában.” Az, hogy Az a szép, régi asszony című versben az Óda ihletője - dr. Szöllős Henrikné Marton Márta művészettörténész - bukkan fel ismét, felületes elemzéssel is igazolható. A költő emlékező magatartásán még három év után is átsüt az egykori szenvedély, az elragadtatás. Jóllehet a múzsa személye szakmai műhelyekben ismertnek tekinthető, időről időre mégis megjelennek olyan írások, amelyekben egy ismeretlen asszonyról van szó.

Nagyon fáj átokvers (Gyömrői Edit). Az artikulálatlan fájdalom kimondásához megtalált forma segít kimondani azt, ami túl van a kimondhatóságon. Iszonyú látomásait és kívánságait küldi annak az asszonynak, aki értette szavait, mégis ellökte magától. Személyesebb hangú verset elképzelni sem lehet, mint ez. Már a címe jelzi, hogy segélykiáltás, a tragikus sorsa beteljesedését érző ember jajkiáltása. A zuhanó mindent magával sodor, ami útjába kerül. Kétségbeesett kapaszkodó ösztönével az útjába akadókat s a feléje nyújtott segítő kezeket is magával rántja. Érzéki is ez a költemény, erotikus képzetek színezik. Költőnk művészi kontrollja hibátlanul működik. „A kultura / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben” – e sorok olyan költő tollából származnak, aki néhány évvel korábbi nagy versét, a Téli éjszakát (1933. január) így indította: „Légy fegyelmezett!” A Nagyon fáj „csak” a vers megformálásában tartja magát ehhez az önfelszólításhoz. Ösztöneit nem fékezi meg, sőt: elszabadítja őket. A költő kibillent lelki egyensúlyából, de alkotói fegyelme, verselési „kultúrája” egy pillanatra sem csorbult. A mű a magyar szerelmi líra egyik legizgalmasabb és legproblematikusabb remeke.

Magány átokvers (Gyömrői Edit). A másik hiánya, és a másik iránti vágy egyfajta tükörszerkezetként, az én és a másik pozíciójának felcserélődéseként jelenik meg „látom a szemem: rám nézel vele”. Beszélője inkább vádol, sőt büntet. Rémisztő fenyítések sorozatát rója ki, illetve ezek végrehajtását ígéri, egészen a halálos ítélet kimondásáig. A megszólított te elsősorban annak a magánynak az előállításában bűnös, amelyet a vers címe szerint ábrázol, és amely maga nemcsak a bűnnek, hanem a büntetésnek is részét képezi („Nézz a magányba, melybe engem küldesz.”), mint ahogyan a végső büntetés is egybeesik az áldozaton elkövetett bűnnel („Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom, / hogy azt hihetném, meghalok bele.”)

Azt mondják ars poetica; kés-motívum. A vers a születéssel kezdődik, és a fenyegető halállal ér véget. A kés a védekezés eszköze, ugyanakkor támadó fegyver is lehet, akár az öngyilkosság eszköze is. De a költő eldobja a kést, hogy tollat fogjon, hisz embernek született. A toll a költői önkifejezés eszköze. A költői én alapeleme az oly annyira hiányolt szeretet. Az „Én nem emlékezem és nem felejtek.” sor ellentmondásával az énben jelenlévő ürességet próbálja érzékeltetni. De életével, érzéseivel,költészetével nyomot hagy a földön, amit fellelhetünk. A hallgatás a költő halála.

Kései sirató siratóének ódaszerű, feszes formában. Értelmezhető fordított alapállású anya-versként is ahol az önvád az anya iránti vádba fordul át. A Mama versek sorát zárja le. Egy megkésett jeremiádszerű siratóéneket várunk, amelyben a halott és a költő fiktív párbeszéde hallható, ám e helyett megkapjuk a magyar irodalom talán legkegyetlenebb monológját, s egyben legőszintébb számonkérését, melyet egy gyermek az anyjára zúdíthat. A halott megszólításával a halál tényének lezárását adja. A fenyegetettség állapotában az anyához próbál visszamenekülni. A valódi anya emlékéhez, aki elhagyta, lelencbe adta, majd nem vette magához, s amikor mégis hazavitte, nem ért rá, hogy pótolja mindazt a szeretetet, ami fia életében elmaradt. Az illúzió: az anya örök élete, ebből fakad a csalódás, a becsapottság. A vers lágy befejezése csak kevéssé enyhíti az egyes sorok durvaságát. A lélek mélységeiből előásott nyers indulat, az emlékek felszínre kerülnek (a költő pszichoanalitikus kezelése során). A vers kezdetén azonnal az anya hiányára utal. Az élet normális testhőmérsékletét is láznak érzi, szeretetre, ápolásra vágyik. Az anyát próbálja pótolni a szeretett nőkkel, ami nem sikerül neki. Féltékenyen, sérelemként éli meg - mintha egy idegen vette volna el a mamát – az anya halálát. A szabadszállási út valós életrajzi élményen alapszik. A lét és nemlét határán játszódik, a gyermek ételt hoz az élőnek, de már csak a halottat találja. A másik ellentmondásosság az evéssel kapcsolatos. (Utolsó éveinek neurotikus tünete volt, hogy nem tudta lenyelni a falatot.) A gondoskodás egy igen szélsőséges megnyilvánulása: „Ettelek volna meg!...” A vers végig a csalódás, és szemrehányás hangján szól. A költő számára nem lényeges, hogy a szülő önszántából ment el, vagy a halál vitte el, a lényeg az, hogy most nincs itt, vagyis éppen a hiányával van jelen. És ez a hiány erőteljes, soha ki nem törölhető nyomot hagy a költő lelkében és lírájában is. A vers hangvétele vádló, bántó és sértő. Sérelemből pedig nem volt hiány. De lehetett-e vádolni a mamát, aki csak azzal foglalatoskodott, hogy gyermekeinek mindig jusson valami az asztalra? Hogyan lehet számon kérni a halottól, hogy minket magunkra hagyott? József Attila a hűtlen szerető bűnével emeli egy szintre anyja vétkét: a halálát. A sértegetéseket és a számonkérést egy kétségbeesett kiáltás zárja: „A gyereknek kél káromkodni kedve- nem hallod, mama? Szólj rám!” Végül az elborult elme lassan magához tér, ellágyul, de vágyait feladja, reménytelenné válik. Nem véletlen az utolsó szó: „belehalni.” A vers a halállal ér véget.

1937-ben született versei. Csak halála után kezdődött igazi ismertsége, általános közönségsikere. „A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek, mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek, kudarcok, szerelmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon…” Orbán Ottó, József Attila analízise

Thomas Mann üdvözlése Alkalmi vers, ünnepi köszöntő. 1937.jan.13. Magyarországra érkezik Thomas Mann, az európai antifasiszta ellenállás élő jelképe. Fölvázolja Thomas Mann jelentőségét az egész versen végigvonuló apa-gyerek allegóriával. József Attila Thomas Mann-képe megfelel az európai értelmiségnek a német íróról kialakított felfogásának: ő az európai humanizmus letéteményese, a tisztánlátó humanista művész. Az alkalmi vers azonban ódává emelkedik, a két alkotás-lélektani kellék, az illumináció és eleváció versszervezővé válik. Két paradoxon feloldására törekszik a lírai én. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” kitétel a tényeken való túllépésben, az igazságig való eljutásban látja a művész szerepét. A fehér és európai ellentétpár megkülönbözteti az antropológiai-faji és a kulturális-erkölcsi dimenzióit az embernek, elvetve az előbbit, hangsúlyozva azt, hogy európaiságunk lényege az évezredek során felhalmozott erkölcsi, művészi, kulturális értékek védelme és továbbadása.

(Én, ki emberként…) szerelmes vers (Kozmutza Flóra) 1937. február 20.-án ismerkedik meg utolsó szerelmével. A pszihológusnő szépsége, intelligenciája rabul ejti a költőt. A Flórához szóló költeményekben a sokat szenvedett ember utolsó életmámora zeng föl. „Menedéket keresett. Az elképzelt minta lehetett meg benne, annyi csalódás, keserűség, árvaság után még fokozottabban, s erre a kész helyre tett be most, azonnal engem.” KozmutzaFlóra
Ez az élmény váratlanul olyan versek sorával ajándékozta meg irodalmunkat, amelyek - a költő állapota miatt aggódó barátok nagy megelégedésére - boldog, derűs, olykor ujjongó hangvételükkel élesen kiütköztek a komor, reménytelen kései líra hátteréből.

Nem emel föl apa- és istenkeresés. Mind az öt strófája közvetlenül Istent szólítja meg, hozzá fordul nagy szükségében. „Fogadj fiadnak, Istenem” - fohászkodik hozzá; a vers értelmezői nem alaptalanul látták ebben az Apa-hiány kifejeződését. A szeretetvágy feltörése jelzi, mennyire szenved a magánytól: „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám.” Az utolsó sor pedig arra utal: önkéntes áldozatra készül, amit - talán - Isten igazságtevése még elháríthat: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.”

Bukj föl az árból istenes vers, „istenteremtő könyörgés”. A zsoltárok hangján szól, a költő itt is a könyörgés beszédmódjával él. A költemény két egymást vonzó ellenpontja már az első strófában feltűnik: Isten és a semmi. A költői én a semmiből szeretné életre kelteni a megszólított Urat, de őt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. Kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni. Az utolsó előtti versszak tartalmazza a vigasztalan mélypontot, a kiszolgáltatottság és magárahagyatottság tovább nem fokozható állapotát: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.” A zárlat négy sorában az emberarc hiányában a semmibe mered. Vállalja sorsa tragikumát Isten nélkül is. Az „emberarcú” különös kifejezése lehet értelmező, de lehet megszólítás is, vonatkozhat a hiánnyal szembenéző költői énre, s arra is, akinek a hiányával szembenéz.

Flóra I-II. halál-vers, Flóra-vers. József Attila ekkor már nem volt olyan egészségi állapotban, hogy képes lett volna kitartó udvarlásra. A februárban-márciusban írt Flóra-versekről joggal állapítja meg Beney Zsuzsa, hogy „legfőbb témájuk a halál elfogadása”.

Ars poetica normatív és vallomásos ars poetica. A közéleti költő hitvallása. A verset paradoxonnal indítja: „Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga?” A költészet nem önmagában, nem mint cél érdekli. Ezt világítja meg az első kép: nem volna szép, ha valódinak akarna látszani a visszatükrözött csillag. Az igazi költészet, a „kecsesen okos csevegés”a valóság gazdagságából fakad. Elutasítja a valóságtól való menekülést, a „koholt képek”-et, a mímelt mámort. De a valóság, mellyel szembekerül, elfogadhatatlan - ezért mögé próbál lépni, magyarázatot találni a világra: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” A legelemibb emberi szükségletek közé sorolja a szabadságot (illetve más értelmezések szerint: az esztétikumot): „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!”. A vers zárlata a képzelete segítségével önmagát fölemelő emberiség próféciája.

Születésnapomra alkalmi vers. Nem külső megrendelésre készült, hanem önkompenzáló, önmagát kárpótló nyelvjátékként. Fölfogható tréfás számvetésként is, melyben hetykén-panaszosan elmarasztalja az őt nyomorra kárhoztató hazát: „Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!” A vers centrumába élete nagy sérelmét, a Horger Antallal való incidensét állítja, s a neki szánt dacos válasz részben a „hon”-nak is szól.

Hazám szonettciklus 7 szonettből áll. A népi írók szociográfiai tevékenységét idéző teljességgel vet számot az ország, a vidék helyzetével, a liberális demokrácia, a szabad választás eszméjének sürgetése inkább az urbánus gondolkodókra vall. Az első szonett a meditációs helyzet felvázolása. A 2-6. szonett tényfeltárás, a tárgy kifejtése. A 7. szonett a mégis-motívummal a reformkori sorsódákat idézi, egyén, közösség, emberiség szintjén oldja meg a problémát, illetve a klasszikus retorika leghatásosabbnak vélt fordulatával, fohásszal fejeződik be a költemény.

Könnyű, fehér ruhában elégia, búcsúzó vers. Négy versszakba sűrítve transzformálja együvé az önéletrajzi, a pszichológiai (és bölcseleti), a morális (társadalomrajzi) és a mitológiai aspektusokat. Négy (ötsoros) tételben „játssza el” a csalódás drámáját, nem kronológiai fejleményei, hanem a nézetiségek szerint. A negyedik (mitologikus) tétel azonban már túllép a rációval fogható tapasztalatiságon, át az alkotás, azaz a teremtés eredeti – épp ezért foghatatlan – stádiumába, amelyben a (mitológiai) hérosz „benne–fogantatik”; többszörösen is veszélyes (vészjósló) hely ez a modern elme számára.

Az 1937-es esztendő versei a végső összegzést, a végső számvetést fogalmazzák meg. A jelenben mind az egyén, mind a társadalom helyzete reménytelen, de a jövő meghatározhatja e helyzet feloldását az egyén és a társadalom számára. Ebből a jövőből azonban a költő már csak műveivel részesedhet. Ebben az évben egyre jobban legyűri a betegsége, költészete sem nyújt már neki vigaszt; a vereség fő okának pedig saját élete elhibázottságát tekinti. A lehetséges felvillanó szerepek mind értelmetlennek és céltalannak mutatkoznak. Az utolsó vershármas már a halál partjairól tekint vissza bevégzett életére. A 3 költemény nagyon sok szállal kötődik egymáshoz. Részben ugyanazok a motívumok, verselemek jelennek meg bennük más és más összefüggésekben, részben gondolati-létösszegző fejlődésrajz is kibontakozik belőlük.

Tudod, hogy nincs bocsánat Mint a címe is jelzi, önmegszólító vers. Ez a típusú vers nem válságot jelez, hanem a válság legyőzését, annak akaratát fejezi ki. Rendre egy dialógus egyik fele jelenik meg a szövegben, az, amelyik egy belső vitát összegez, egy magatartás megformálódásának gondolati anyagát tárja elénk. Itt a szerepek elutasítását jelenti mindez és a halál vállalását, vagyis ez egy végső létösszegzés. A vers alapmondata: „Légy, ami lennél: férfi.”, ami arra szólít fel, hogy vond le a végső következtetést abból, hogy az életben nincsen számodra vállalható szerepe. A később megjelenő remény már csak öncsalatás lehetne: a személyiség már minden reménytartalékát mozgósította, nincs út tovább. Igen fontos a vers bűn-fogalma is. Ebben a versben válik egyértelműbbé, hogy mi is ez a bűn, ami nincs is meg van is. Nem más, mint az öntörvényű személyiség megalkotásának elmaradása, az igazi szerep betöltésére való képtelenség. Visszatekintve sem a Flóra-szerelem, sem a költői múlt nem tudta rezignált állapotát. Az örök éjben a semmi és a lét ellentéte, ez József Attila kései lírájának alapkérdése.

(Karóval jöttél…) önmegszólító vers, s létösszegzés is, mely a gyermekkorig tekint vissza. A gyerekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőtt sorsa pedig az állandó kiábrándulás a szerepekből. Ezt az állapotot nagyon nehéz elviselni, főleg a létfeltételek hiányában, s csak a halál tűnik az egyedüli megoldásnak. E vers az önmegszólítás sajátos esete, mert itt a felnőtt szólítja meg gyermek önmagát, a remény nélküli ember a reménykedőt. Ennek lényege a gyermekkorbeli ígérgetések és a jelenkor nincstelenségének a szembeállítása. A gyermek-motívum is összetett, mivel egyik vonulatban a szeretet utáni vágyódás van, míg a másikban életrajzi jelleggel a szeretet hiányának a kifejezése. Amikor ezeket a verseket írta, Szárszón lakott két nővérével és három kisgyermekkel, akik így szintén a gyermekkort idézték fel benne, mikor a nővéreivel gyerekek voltak. A versek több eleme is utal a szárszói rossz helyzetükre, mivel itt is igen szegényesen éltek.

(Talán eltűnök hirtelen…) Nemcsak az önmegszólítás és az önfelszólítás alkalmas a személyiség minden rétegét megmozgató létösszegzésre, hanem az időszembesítés is. Az időszembesítés legszebb példája a Talán eltűnök hirtelen. Ebben a verstípusban a múlt, a jelen és a jövő szembesítése a meghatározó az egyén és az idő kapcsoltának vizsgálatában. A középpontban a most áll, ám ez a jelen a múlt következménye, s meghatározza a jövőt. A vers a jövővel indul, s a versszakokban szembesíti egymással a jelent és a múltat. De miért olyan negatív a jelen, miért befejezett a jövő? Azért mert a múlt is negatív, s a költő önmagát vádolja, hogy elrontotta az életét és nem tudta kiteljesíteni a személyiségét. A legfőbb hiba, hogy másmilyennek hitte a létet, mint amilyen az valójában. E versben az erdő s azon keresztül a természet és az emberi életkorok képei-képzetei rétegződnek egymásra. A felidézett múltat úgy mutatja be, hogy nem azt tette, amit tennie kellett volna. A költő a létet az ember szabad tevékenységi terepének gondolta. A vers már az elején summázta a számvetés lényegét, mely szinte Jézus vallomása, ám míg a „Fiú” elnyerte a bocsánatot, addig a költő teljesen magára maradt.

(Ime, hát megleltem hazámat…) Valószínűleg utolsónak befejezett verse. Ez is létösszegzés, melyben a sírjáról beszél a költő, s itt már úgy gondolja, hogy nem önmaga hibázta el az életét. Az indítás döbbenetes hatását a haza fogalmának leszűkítése okozza. Nem a költő, hanem a számára adott lehetőség végzi el a szűkítést: hazája csak a sírja lesz. A vers a haza teljes hiányával indul, s a család teljes hiányával zárul. De a költő csak önmaga sorsát zárja le végérvényesen. Utolsó szava a reményé. Ha ő már nem tud virrasztani, ha el is vész, a többi ember, az emberiség nem pusztulhat el, s a nagy egészre nem várhat ugyanaz a sors, amely az ő létét meghatározta.

Költészete kezdetben a Nyugat hatását mutatja, majd a harmincas évek elején forradalmisággá erősödött, tudatos politikai szemlélet jellemzi. Az avantgárd különböző irányaival kapcsolatba kerülve részben elemi erejű változások közeledéséről, részben a modern nagyváros ellentmondásos világáról ad képet, részben ősi igézések, népdalok és sanzonok, máskor mesék vagy zsánerképek hagyományosabb szemléleti elemeit társítja merész, esetleg éppen bizarr asszociációkkal. Néha a szelídséget hirdeti, ismételten megszólal azonban soraiban a szociális lázongás is. Nem vesztette el azonban figyelmét az élet parányi mozzanatai iránt sem. Erősödött benne az elidegenedés kínzó érzése.

1933-tól alkotta meg összetett szemléletű, hagyományosabb és avantgárd sajátságokat ötvöző verseit, melyekben egyszerre van jelen a világgal való ösztönös kapcsolattartás és a szigorú, önelemzésre is kész tudatosság. Az érzelmi reagálásokban is gazdag nyelvi anyagot erőteljes motívumszerkesztés fogja egységbe. Fontos szerepet kapnak a különféle tájak, nemegyszer kozmikus összefüggésekben.

Vissza-visszatérően fejezi ki a fájdalom végleteit: szerelmeinek viszonzatlanságát, anyja elvesztését, máskor eltávolodik az egyedi élményforrásoktól. Megfoghatatlan bűnök terhével küzd, erősen befolyásolta a freudi szemlélet. Szemléletén Bergson „teremtő fejlődés elve” is érezteti hatását; a semmivel való szembesülése az egzisztencializmus hatását hozza felszínre költészetében. Korai, naiv istenélménye is ilyen szemléleti változások jegyében alakult át. Különböző bölcseleti tényezőknek egyazon művön belüli érvényesítésére is több ízben ad példát. Radikálisan demokratikus társadalomszemléletét életének utolsó éveiben is értékes versekben fejezte ki. Az ember önmegalkotásának feladatát is társadalmi összefüggésben szemléli. A derű, az életörömre vágyás kései szerelmi ciklusait is át tudja hatni. Magas művészi szintet képviselnek önmegszólító versei.

Hazánkban 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük A Költészet Napját.

Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.

De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kettőnek is csatatere József Attila versvilága.